Tegnapi nap reggelén, miután a vadászházban felvettem némi őzzsigert, hogy kivigyem a sasoknak etetésre, cseng a telefonom, s látom, Madarász Karcsi bácsi hív. A fenébe is, már előző este is keresett, de elfelejtettem visszahívni. Így aztán felveszem a telefont, kapkodva kérek elnézést, s kérdezem: miben segíthetek? "Robikám, gyere már ide! Itt van pár külföldi, és ha jól értem, baglyokat akarnak nézni. Igazítsd már őket útba, hogyha tudod!"

Persze, mondom, mert úgy vagyok vele, hogy hátha valami olyan emberekről van szó, aki lélekben rokonok egy kicsit, hiszen nem tagadom, én is szívesen utazok néha, ha tehetem azért, hogy különböző helyeken madarakat lássak.

Miután éppen a kocsiban ültem, pár perc alatt odaértem a Madarász Vendégházhoz, ahol öt vidám brit nyugdíjas reggelizik.

Szokásos Madarász Vendégház féle reggeli, amolyan kis terülj-terülj asztalkám, ácsingózva nézem a tepertő darabkákat (nem reggeliztem) és a zöldséget, de kérni nincs pofám belőle, így aztán beszélgetésbe elegyedünk. Szóval a nyugdíjasok amatőr madarászok és természetfotósok. Amolyan kis gépekkel és amatőr felszereléssel járják a világot, amerre tudnak menni, és madarakat fotóznak, ahol sikerül. Két házaspár, és ha jól értettem, egyik hölgy testvére - de ez nem biztos, hadarják a britenglish-t, nem mindent értek jól.

Szóval, a brit médiából hallottak arról, hogy Magyarországon, azon belül is Túrkevén milyen bagolyfőváros van, és gondolták, hogy Új-Zéland után idejönnek télen, mert találtak repülőjegyet, béreltek egy Skodát, és lejöttek Túrkevére szétnézni. Próbálom őket meggyőzni, hogy profi vezetővel sok madarat láthatnának, nekem meg indulnom kellene, mert félek is, hogy egy kicsit büdösödni fog az őzzsiger a kocsim hátuljába, de azért elmegyek velük a főtérre, beszélgetünk egy kicsit a baglyokról, és megmutatom nekik a áttelelőfákat, bízva abban, hogy nem fogják zavarni a nappalozást.

9 óra tájban hagyom ott őket, lelkesen fotózgatnak, majd megindulok a délelőtti körre, a túrkeddi etetőmet feltöltöm napraforgóval, kimegyek Csejtre, kiborítom az őzzsigereket, megnézem a sasokat, a lesem ablakát megtakarítom, és kerülök még egyet a pusztán, mert ez az egy kikapcsolódás van így év elején, ami kicsit zsúfoltabban indult, mint szerettem volna.

Ilyenkor vagyok magam, és nem kell semmi mással, főleg senki mással foglalkoznom, csak a végtelenséggel a téli pusztán.

Szinte tavaszi az idő, minden olvad. Szembejön a gáton egy róka, megcsodálom mielőtt elugrik, nézegetek kisbukót a Kis-Berettyón, ritka vendég, érdekes látnivaló. Nézem a kis kormoránokat és féltem őket, hogy nehogy valami idióta a nagy kormoránokkal összekeverve ezeket is lelője, hiszen épp most van ebből botrány valahol, s nem szeretném, ha Túrkeve ilyen miatt kerülne a médiába. Majd két óra elteltével jövök vissza a városba, s látom, kis csoportom még mindig ugyanott lelkesedik és fotózgat. Érdeklődnek a bagolylesről, aminek nagyon örülnek, és azt mondják, hogy ilyet még nem láttak, csak vízpartokon. Mutatom nekik a helyi védettséget jelző táblák angol feliratát, de mondják, már elolvastak mindent, és kifejezetten értékelik, hogy angol nyelven is olvashatták. Kérdezik, tudom-e, hogy milyen különleges hely Túrkeve? Válaszolok, hogy igen, tudom.

Kérdezek, mivel foglalkozok? Mondom, természetvédelemmel, és mondják, csodás lehet ezen a helyen ezzel foglalkozni, és egyetértek velük, őszintén helyeslek: milyen jó lenne, ha igaz lenne. Jó lenne csak természetvédelemmel foglalkozni.

Visszaülök a kocsiba, elköszönünk egymástól, és mondják, viszik a hírét haza Túrkevének, hogy mások is lássanak ilyet, mert ez elképzelhetetlen volt számukra, hogy állatkerten kívül ilyen közelségből baglyokat lássanak, és szerintük ez csodás.

Készítettek már több ezer fotót, de még mindig maradnak egy kicsit, mert hátha a fények jobbá válnak, és ki tudja, látnak-e még ilyet, s Új-Zéland is csodás volt, node ilyet?...

Túrkeve neve, hírneve így jelenik meg a világban. Nyilván örülök annak, ha sportolóink viszik el a város hírét, vagy épp egy-egy rendkívüli teljesítmény mutatkozik meg, de ennek ellenére nem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kellene amiatt, mert bagolyfőváros lettünk. Igen, lehet, hogy a túrkevei hókotrásban a 10-es skálán nem értünk el 10 pontot, és nyilvánvalóan voltak települések, melyek esetleg eredményesebbek voltak, habár állítom: voltak, amelyek lényegesen eredménytelenebbek. Nem akarom emlegetni, hogy kb. 45 éves IFA-val és 40 éves Multicar-ral kezdtünk neki, amibe olyan emberünk is dolgozott, aki a hótakarítás közben kiszállt a kocsiból, hogy neki elege volt, majd azóta is táppénzen van. Ilyen körülmények között próbáltak helytállni a kollégák úgy, hogy volt, hogy öt napot kellett várni a sóra, mert minden só elment a városba, aminek használatát egyébként is ellenzem, és ha csak lehetne, nem használnám a város közterületein.

Megtettük, ami rajtunk múlott, s Gyula, a válaszom az, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság nem csinál havas útszámlálást, mint ahogy a Magyar Madártani Egyesület szervez ilyet, ellenben a baglyok mindékét szakmai szervezet számára érdekesek. Ezt az értékelést, amit felvetettél, meghagyom a túrkevei választóknak, és majd négy év múlva a következő választás idején döntenek, hogy ez a felelősség, amiben valóban lehetett volna jobban teljesíteni, teljesen maradéktalanul a városvezetésen, vagy rajtam múlott-e, vagy azokon a körülményeken is, amit örököltünk. Városunk vezetésem alatt még nem élt át ekkora havat, és egyébként is csak ritkán esik ekkora. Gépi infrastruktúrából, mint egy korábbi poszton bemutattam, sok mindent fejlesztettünk, a hókotró nem volt benne. Most elkezdtem a tárgyalásokat annak érdekében, hogy két olyan gépet is vásároljunk kommunális célokra, amelyek a jövőben sokkal hatékonyabbá tehetik a védekezést, ha megint ilyen hó esne. Valóban most szereztünk rutint, mint ahogy a Városgondnokságnál sem volt már nagyon olyan ember, aki régi rutinból tudott volna ilyet végezni. Nem, nem végeztünk tökéletes munkát, valóban volt, ahol gond adódott, de megtettük, ami tudtunk, s nem érzem azt, hogy szégyenkeznem kellene más településeket látva, s főleg nem amiatt, mert a bagolyfővárosként is büszke vagyok a településükre. Büszke vagyok arra, hogy a helyi védelem, s főleg a helyben itt élő embereknek a támogatása megteremti annak a lehetőségét, hogy kiemelkedően magas áttelő bagolyállománynak adjunk otthont. Az itt élő emberekre is nagyon büszke vagyok, mert eltérően néhány más településtől, ahol a köpetelés vagy a meszelés miatt seprűvel hajkurásszák a baglyokat, itt ilyenről nem tudunk: normális emberek élnek itt (javarészt). Büszkeségre ad okot, mert túrkeveiek megértették, hogy a természeti értékek éppúgy értékek, mint a termálvízkincs, amin itt ülünk a városban.

S azt, hogy ezt néhányan értékelik, ez az öt kedves brit látogató erősítette meg, akik őszintén remélem, szép emlékekkel távoznak nemcsak a Madarász Vendégház remek vendéglátása, hanem a baglyok miatt is. A hóra meg legközelebb még jobban készülünk, ígérem.