Szóval van a kabinetvezetőm, aki egy viszonylag racionális, pragmatikus nő, és hétfőn, mikor bementem dolgozni, azt kérdezte: “Na, voltál valamerre a hétvégén?” Igen, kint voltam a pusztában, de tudja, hogy ezt hétvégi program része. “Hát, remélem csináltál normális téli képeket, mert minden év végén azzal küzdünk, hogy se naptárba, se üdvözlőlapra nincs semmi megfelelő képünk, és igazán szükség lenne rá.”

Na - gondoltam - , ő sem azt kérdezi, hogy jól vagyok-e, jól éreztem-e magam, meg volt-e madár, hanem rögtön, hogy a város számára mire volt hasznosítható a hétvégém. Be sem vallottam neki, hogy valójában előszedtem a kisfiam repülő kis kütyüjét, amivel a levegőből is lehet képeket készíteni, és úgy térültem-fordultam, hogy néhány képet a frissen behavazott pusztáról azért tudjak készíteni. Azóta sem mutattam neki, így most ez meglepi lesz.

Ma már, mikor e sorokat írom, csak az emléke van meg, hiszen az elmúlt napok szinte tavaszi időjárást hoztak sok olvadással, s eltűnt az a hó, ami szerintem varázslatossá és különlegessé tette nemcsak a városunkat, hanem a város külterületeit is: határrészeinket: szántóinkat, pusztáinkat, rétjeinket és persze a Berettyó-mentét.

De, hogy erre a téli időszakra emlékezzek, gondoltam így reggel, munkába menet előtt, néhány képet közreadok abból, amit készítettem pár nap alatt akkor, és felidézem a verset is, ami folyamatosan, míg a levegőből a telefonkészülékem kis monitorán át láttam a képeket, felidéződött bennem a régi tanulmányokból, s magamban mormolgattam.

Fogadják szeretettel a képeket is, meg a verset is a régi tankönyvből, az elmúlt pár hét néhány képkészítéséből: ilyen volt a Berettyó befagyva, ilyen volt Csejt és Ecseg, a Teheh- és Malom-zug, pár nap különbséggel.

Petőfi Sándor:

A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér a szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Pest, 1848. január

További képek ITT!