A kommunizmus áldozatainak emléknapja volt hétvégén, s habár az önkormányzat erről hivatalos oldalán megemlékezett, idén nagyobb megemlékezés nélkül zajlott az emléknap, és egyedül mi Emikével tettük tiszteletünket az önkormányzatnál lévő kis emléktáblánál. Azért örülök Kántorné Bíró Emike társaságának ilyenkor különösen, mert elkötelezett baloldaliként épp úgy kifejezi magatartásával elhatárolódását a kommunista terror cselekedeteitől, mint jómagam. Ő is, mint sok más baloldali érzelmű ember is, akik pusztán a közösségi szempontokat helyezik előtérbe, és szociálisan érzékenyebb magatartással közelítenek társadalmi témákhoz, épp úgy elhatárolódnak a szélsőségektől, mint én, és rámutatnak életükkel: a baloldaliságot a kommunizmussal épp úgy elemi, ostoba hiba összekeverni, mint ahogy a jobboldaliságot a fasizmussal. A fasizmusra, kommunizmusra való, azt hiszem gonosztól eredő hajlam, mint az emberiség két döbbenetes rákfenéje, átka, szörnyűsége, kéz a kézben járnak egymással, magatartásukban, reakcióiban, hatásaiban és ezt a kettőt azonosítani a jobboldalisággal, baloldalisággal buta hiba. A legtöbb jobboldali érzelmű emberből soha nem lenne fasiszta, a legtöbb baloldali emberből soha nem lenne kommunista, de sajnos mindkét oldalon előfordulhatnak olyan szélsőségek, az emberek elemi veszendőségének esetei, az emberek hajlama a rosszra, a gonoszra, amitől azonban minden jóérzésű embernek (bármelyik oldalon is) csak elhatárolódni és küzdenie szabad, meggyőződésem szerint. Persze politikai tevékenységem javarészt pont arról szólt korábban, hogy oszlassam azt a berögzülést, hogy csak jobb- és baloldali emberek lehetnek, mert ezeket a politikai paradigmákat szerintem javarészt meghaladta az idő, és csak azok ragaszkodnak hozzá, akik nehezebben változnak, vagy erősen, mereven meggyőződésesek, vagy épp gyakorlati hasznuk van abból, hogy továbbra is két pólusú politikai rendben gondolkozzanak emberek. De ahogy nem csak fehér és fekete van, így hiszem, hogy a politikai értékrend is lehet sokszínű, ha úgy tetszik vegyes.

Életemben sok embert ismertem meg félszáz év alatt, sokfelé jártam, sokfelé megfordultam, s azt tapasztaltam, hogy az igazán jó ember kevés, de nem a politikai szimpátiája, ideológiai meggyőződése dönti el, hogy jó-e, vagy rossz. Jó embert ismertem meg jobb- és baloldalon egyaránt, ismertem liberálist, konzervatívot, szociáldemokratát, s azok, akiket jó embernek véltem, soha nem szítottak volna gyűlölelet, nem bántottak volna mást, nem vették volna el a másét, ehelyett szeretetet sugároztak, megértést, türelmet, segítőszándékot. S mindez mindenkor független volt attól, hogy milyen pártra szavaznak.

Számomra érzelmileg azért volt most érzékenyebb ez az emléknap, mert épp a közelmúltban tettem le a Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok c. könyvét, ami a szerző szerintem egyik nagyon jó műve a kommunizmus természetéről. Külön értéke a könyvnek, hogy mind a radikális baloldaliság idealista részébe betekintést enged, mind a kommunista terror kegyetlen, embertelen részébe, és mindezt egy kedves zsidó család és egy kis székely falu életén keresztül. Nincs benne romángyűlölet egy sor sem, nincs benne antiszemitizmus egy hajszálnyi sem, hanem leírás van és elbeszélés, történetmesélés szép természeti képekkel és a szerzőtől megszokott vallási közelségű gondolataival egy vak lány tolmácsolásában. Jó könyv szerintem.

A véletlen úgy hozta még ezen a hétvégén, amikorra az emléknap esett, hogy pont a könyv miatt előszedtem egy másik könyv filmfeldolgozását, amit megnéztem, pont a Wass Albert könyv hatása alatt. Már egy ideje készültem erre, de most adódott úgy, hogy lehetőségem is volt rá.

Van egy gyermekkori, vagyis inkább fiatalkori élményem. 1988-89 táján az akkori hatalom sorra oldotta felfelé az addig tiltott listán lévő könyveket, filmeket, és meg lehetett nézni olyan filmet is, be lehetett szerezni olyan könyvet is, amit addig nem. Erre az időszakra még talán sokan emlékeznek.

Akkoriban jelent meg Magyarországon könyvben Borisz Paszternak: Zsivágó doktor c. könyve, ami a századeleji Oroszországot és a kommunizmus folyamatainak kiépülését elég kritikusan mutatja be a szerző saját tapasztalatain és részben életén alapulva, egy szerintem meglehetősen erős szerelmi szállal, egy humanista orvos életén keresztül. A könyv irodalmi Nobel-díjat kapott 1958-ban, és már akkor 18 nyelvre fordították le. Én sajnos soha nem olvastam el a könyvet (talán ha megélem majd nyugdíjas éveimben), de ennek elmaradásának története összefügg azzal, hogy dédnagyapám (akit nagyon szerettem és tiszteltem) olvasta (nagyon szeretett olvasni idős korában), és mikor a film bemutatható vált Magyarországon, szerette volna megnézni. Elmentem vele a kevi moziba (akkor még Vörös Csillag volt a neve) megnézni, egy különleges vetítésre, nem szokványos két rész közötti szünettel (két részben vetítették a moziban, korábban ilyen filmet csak az Elfújta szél c. alkotást láttam, szintén dédnagyapámmal, akinek egyik kedvenc könyve volt), és együtt néztük meg ezt is.

Tizennégy éves forma lehettem, s megrémített, elborzasztott, sokkolt a történet - ezért nem is olvastam el soha a könyvet, mert annak szörnyűségei rám telepedtek. Nagyon mély és rossz emlékeket hagyott bennem film, de erősítette azt az érzést, amit egészen kisgyermekkorom óta éreztem, amikor a családban a „kommunizmus“ szó, vagy a „kommunisták“ kifejezés elhangzott, amely utóbbi kifejezésről sokáig nem tudtam, hogy létezik így önmagában is, mert szinte kizárólag a „mocskos kommunisták“ szóösszetételben hallottam. A film a mára talán közismert, 1965-ös feldolgozás volt, Omar Shariffel a főszerepben. A film kapott 6 Oscar-díjat és 4 Golden Globe-díjat, ennek ellenére 2002-ban újraforgattak, és ezt az új feldolgozást készülök már egy ideje újból megnézni. Csak a szörnyű részekre emlékeztem az egész történetből, a részletekre nem, de most hétvégén, hogy magam voltam itthon, olyan munkát választottam, hogy tudjak közben filmet nézni. Az eredeti filmhez hasonlóan 2x2 óra ez a 2002-es angol-amerikai-német monumentális filmalkotás is. Keira Knightley remekelt benne szerintem, csodás női főszerepet játszva. Nem tudtam abbahagyni a nézést, pedig jócskán éjjelbe nyúlt a vége, és olyan szinten sokkolt ismét, de már nem csak a szörnyűségekkel, hanem a lebilincselő szerelmi történettel is, amire egyébként elég mérsékelten vagyok fogékony. De ez a film más, ez a történet más, és az ebben szerelő érzelmekhez képest a Rómeó és Júlia kis ifjúi fellángolás és futó kaland számomra csupán.

A film nem idealizálja a „fehérek“ rémtetteit sem, épp úgy a puritán kegyetlenséget mutatja be azon az oldalon is azt hiszem objektív egyensúlyozással, mint a „vörösök“ cselekedeteit. Akinek van türelme egy remek mozit nézni, aki nem a lődözést és akciót, vagy röhögtető kikapcsolódást keresi a filmben, és szeretne egy személyes, diszkrét megemlékezést magának a kommunizmus áldozatainak emléknapja kapcsán, annak jó szívvel ajánlom a filmalkotást, ha nem baj, hogy ilyenre bátorkodom.