Nem tagadom, hogy korareggel, amikor felkeltem, még csak érdekes madarak jártak az eszemben. Szerettem volna egy olyan helyre kijutni a napfelkeltére, ahol nagyon érdekes fajok fordulhatnak elő, bizakodtam, hogy egyiküket, vagy másikukat lencsevégre is kaphatom. Ráadásul remek társaságom volt, két kedves érdeklődő csapódott mellém, de sajnos csak másfél órám volt minderre, így némi bámészkodás után, jó képek nélkül kellett távoznom.

Ezután kezdődött a nemzeti ünnep hangulata, és aggódva olvasgattam a dolgok alakulását az országban. Telt a nap, és sok minden éreztem, csak az ünnepi, fennkölt nemzeti hangulatot nem, amire vártam. Gyerekkoromban ilyenkor a Magyar Televízió levetítette a “Feltámadott a tenger” c. filmet, vártam, hogy megjelenjen Bem, és minden évben szurkoltam a szabadságért és aggódtam a hősökért. A március 15 valami fontosat jelentett: nemzeti összetartozást, közös megemlékezést, büszkeséget magyaráságunkért. Emléket állított a hősiességnek, a függetlenség és a szabadság szeretetének, eszméjének.

Telt múlt a nap, és hazánk hozta elkeserítő formáját: egyik oldal simán poloskázta azt, aki vele nem ért egyet, a másik oldal nácizott keményen, és látom, hogy amiről itt szó van, az minden, csak nem a nemzeti összetartozás ünnepe. Nem tagadom: nem értem a miniszterelnököt. Már jó hosszú ideje. Tényleg már csak a gyűlöletkeltés segíthet a pártján? Az ellenségkép hazánkon belül? De nem értem a hozzám hasonlóan a Fidesz bukását váró embereket sem: tényleg a nemzeti összetartozás ünnepén nácizni kell és afrikai népirtást vizionálni a Kárpát-medencében? Nincs semmi elegánsabb? Nincs bármi, amivel meg lehetne különböztetni a magunk politikai kultúráját a másik oldalétól? Írják: "Orbán Viktor átlépett egy határt!" Nem ilyen határokat lép át folyamatosan 15 éve? Pont ma kell elmondani újra azt, amit az épp aktuális ellenzék 15 éve félévente megállapít?

Azt már tudomásul vettem, hogy egy bukott NER lovag hivatott leváltani a Fideszt, és már nem bosszankodom hitelességi aggályokon. Nem tudok vele mit kezdeni, tudomásul veszem, de azon túltenni magam, hogy a nemzeti egység ünnepén, amikor a nemzet egységét, összefogását ünnepeljük, a magyarság egyik legfontosabb nemzeti emléknapján egymás torkának esni az alap, azt nehéz megemésztenem.

Kis városunkban, Túrkevén gyermekek készültek az ünnepre. A magyar lobogó, nemzeti színbe öltöztetett szívek, kokárdás gyerekek, csodás rajzok, ünnepélyes cserkészavatás, városvédők nemzeti szalagot/zászlócskát szurkáltak virágládákba, miközben meghívón az egyházi iskola és az MSZP színekben mandátumot nyert önkormányzati képviselő ünnepi beszéde megfér egymás mellett fröcsögés, gyűlölködés, odamondogatás nélkül. Nézegetem a túrkevei oldalakat, és örömmel (kicsit büszkén) nyugtázom: kicsit olyan, mintha nem lenne körülöttünk ez az őrület. Pedig itt van, és közeledik, és nem tudom meddig tudunk normálisak maradni egy körülöttünk háborgó, őrült világban. Lassan elvárás lesz, hogy ide, hogy oda tartozzunk, és a mai nap azt éreztem országos beszédek, politikusi megszólalások, véleménycikkek között: nem akarok sem ide, sem oda tartozni. Nem én! Túrkevei vagyok, magyar, és csak egy normális világot szeretnék magam körül, háború, gyűlöletbeszédek, elvonások, szemfényvesztés, hazug politikai szólamok, álszentségeskedés, és az állam minden szintjén jelenlévő korrupció nélkül. Vajon hogy értessük meg a gyerekekkel a nemzeti összetartozást, ha közben körülöttünk ez a cirkusz, és polgárháborús retorika mindenhol?

Az a sokféle változatban élő régi vicc jutott eszembe, amelyben a köztudottan a holland nyelvű flamandokból és a francia nyelvű vallonok álló belga többségi társadalomban valamilyen szétválasztás során azt mondják határozott utasításként: álljanak jobbra a vallonok, balra a flamandok, amikor a középen maradók közül valaki szerényen megkérdezi: “…és mi belgák hová álljunk?”

Egyszerűen magyar szeretnék lenni, és azt szeretném, ha azok a gyerekek, akik ma bármilyen formában készültek városunk nemzeti ünnepére, vagy bárhol máshol készültek nemzeti ünnepre, nem azzal szembesülnének a magyar média szemétömléséből, hogy itt két Magyarország, két magyarság van. Hogy lehet az, hogy a több, mint 1000 éves ősi magyar átok, a megosztottság, István és Koppány hagyatéka, nem szűnik jelen lenni ma sem, és újból és újból fellángolhat az össze nem tartozás nemzeti lángja? Vezető politikusaink egymást hazaárulózzák (és még másokat is, ha úgy van kedvük), egymás korrupciójáról beszélnek, miközben az ország szépen lassan sorvad. Tönkrement egészségügy (azt hiszem, ez már múltidőben említhető), lecsúszó oktatás, növekvő államadósság, elnéptelenedő vidék, használhatatlan úthálózat, külföldi kézbe került foglalkoztatás és ipar, hirtelen milliárdossá vált ügyeskedők között a gyűlölködés és a reménytelenség ver gyökeret a mindennapokban. Több hazánkfia van külföldön, mint bármikor a történelemben, és a széthúzás nem szűnik: egy nemzeti ünnepen sem.

Vajon, ha Petőfi, Irinyi, Vasávári, Jókai, vagy az aradi tizenhármak - és a többiek, a hősök, akikről ma elvileg megemlékezni kellett volna, ha a jövőbe láttak volna, akkor is kockáztatják az életüket egy ilyen egymás torkának eső magyarságért? Vagy ha látják ezt, mi ma itt van, akkor legyintve visszamennek inkább a Pilvaxba egy jó feketére: “Óóó, a manóba, ezért ne ázzunk el ezen a tavaszi napon, ez a jövő nem érdemel annyit"...

Vajon ezért haltak hősi halált, egy ilyen széthúzó, gyűlölködő magyarságért? Vajon méltón emlékezhetünk meg olyanokról, akik a nemzet egységéért áldozták az életüket, úgy, hogy minden eszközzel a nemzet egységét szétbombázó szólamokat hangoztatnak hazánk nagyjai?

Szóval, elkeserítő volt látni, hogy azon a napon, amikor közös hőseinkre, a nemzetet naggyá tenni akaró hazafiakra kellene emlékezni, az ország a fröcsögés lázában él, ugyanakkor jó volt látni a viszonylagos béke egy kis szigetét, városunkat, ahol a megemlékezés még némileg fennkölt és nemzeti. Jobb volt ma túrkeveinek lenni, mint magyarnak. Büszkébb voltam ma várásomra, mint magyarságomra, és ez nem jó így. A kettőnek azt hiszem össze kellene szorosan tartoznia, a szülőföldünk szeretete adhatja az alapot magyarságunkhoz, és nem lenne szabad ennek szétválnia. Márpedig fenntartom: jobb volt ma túrkeveinek lenni, mint magyarnak.

Elkeseredésemről akartam írni, és némi büszkeségemről városunk miatt, hogy itt másként ment, gratulálni szerettem volna a felkészült iskolásoknak, gratulálni a friss kis cserkészeknek, Kántor Lajos képviselő úrnak, szerettem volna írni aggodalmamról az elkövetkező hónapok, vagyis a választási év miatt, és reményeimről azokért, akikről március 15 valójában szól: akik kiállnak a zsarnokság ellen, akik kiállnak a nemzet egységéért, akik belső gyűlölködés helyett az összefogást hirdetik, és akik a magyarságnak nagy jövőt szeretnének, szebbet, jobbat, mint amit a történelem legtöbbször megadott.

Erről szerettem volna írni, így este, egy nemzeti ünnep margójára.

—————————————————————

Temesváron, a Bartók Béla Elméleti Líceumban, a diákok rajzpályázattal készültek a március 15-i forradalom és szabadságharc évfordulójának megünneplésére, ezen rajzokból egyet választottam írásom illusztrálásához, abban bízva, hogy ez nem szerzői jogi probléma, ha megnevezem a forrást is: https://www.petofiprogram.hu/.../rajzpalyazat-48-49-es...)