„Itt járt SRB“

(A kampány befejezése)

A generációm tagjai, s talán a közelemben lévő generációk is emlékeznek rá, hogy gyermekkorunkban némely iskolapadba a haszontalan diákcsemeték néha tollal, néha ceruzával, rosszabb esetben körzővel vésték be, hogy „itt járt xy“. Vagy „itt ültem 4 évig!“. A kölyökcsíny hagyománya megmaradt kortársaimban, ugyanis még a katonaságnál is azt láttam, hogy a vaságyak aljára, néha a szivacs alá, komoly büntetéseket is kockáztatva odaírta sok leszerelő: „itt szenvedtem másfél évig!“. Az emlékhagyás emígyen dívott, s volt, hogy a padok felszínén több tízévvel ezelőtti tanulók örökbecsű feljegyzéseit olvashattam azon rágódva: vajon mit hozott a jövő az egykori diákok számára?

Ez jutott eszembe a mai napon, amikor talán el kell búcsúznom attól az asztaltól, ahol az előző években dolgoztam. Nincsenek illúzióim: az ellenfél most mindent és mindenkit mozgósított, telefonál, érte megy bárkiért, és tanult a négy évvel ezelőtti bukásból: nem becsül alá, s mindent megpróbál. Szabályosat, nem szabályosat, etikusat nem etikusat egyaránt. Ez már látszódott a kampányban is: teljes mozgósítással készülnek, és mindent bevetnek. Pénzeket ígérgetnek mindenkinek, több támogatást némelyik civilnek, sportszakosztálynak, bérlakást embereknek, segélyt, mindent - így hallom vissza. Többjük programjában is adócsökkentés, pénzosztogatás szerepel mindenfelé.

Én nem ígértem ilyeneket senkinek, és most sem tenném, az utolsó nap akkor sem, ha ezen múlik. Sokszor elmondtam a kampányban a sok biztatás ellenében, amit kaptam: épp az ilyen eszközök miatt hiba lenne Magyarország legerősebb és leggátlástalanabb politikai erejét alábecsülni. Ha a Fidesz akar valamit, akkor mindent elkövet, hogy azt megszerezze. S most ilyennek tűnük Túrkeve. Ehhez most helyben jó szövetségeseket talált: a korábban helyi Fidesz ellen képviselői döntéseket hozó két Attila már hivatalosan is a helyi Fidesz által ajánlottak listáján szerepel - összenő, ami összetartozik.

Szóval, ezen gondolatokkal jutott eszembe, hogy mégis csak fel kellene jegyezni erre a városi asztalra ezt, ahol előttem, mióta rendezett tanácsú város Túrkeve, tehát 1874 óta, mindössze 15 személy ült, de köztük több tiszteletreméltó, városunk szempontjából kiemelkedő szereppel bíró személy is, néha olyan történelmi időkben, amelyek igazán embert próbáltak.

De régen sem jegyeztem fel ilyet, s természetesen most is letettem róla, mert azt hiszem, ha ezt ide kell vésnem, akkor feleslegesen voltam itt. Ha ez lenne az emlék, s nem a megújult múzeum, az újjászületett liget, a ballai út, a megjavított belterületi utak, az átadott óvóda, bölcsőde, vagy felújított református templom, a pákász tanösvény, vagy a strand csúszdája, vagy az újjáépített közösségi programok, akkor kár lenne bármit is írni ide. Teljesen felesleges lenne.

Ezért nincs plakátom sem. Nem lenne szabad, hogy 4,5 év polgármesterség után az orcám képe juttassa eszébe az embereknek, hogy ki is vagyok.

Napok óta kapom a tanácsokat: én miért nem próbálok több támogatást ígérni én is civil szervezeteknek, szavazói csoportoknak? Miért nem teszek ki még gyorsan plakátokat?

Csak mert nem vagyok hajlandó, és kész. Egyik fontos üzenetem az volt a kampányban: felelős városvezetésre van szükség, és ebbe nem fér bele a felelőtlen ígérgetés, amit többen megtesznek a kampányban. Másrészt ha 4,5 év munkája nem látható, akkor felesleges lenne minden plakát, vagy minden plusz szórólap. Nem akarok polgármester lenni úgy, hogy meg akarjam vásárolni ezt a helyet. Nem ígérgetek sem segélyeket, sem bérlakáshoz való hozzáférést, sem adócsökkentést: nem vagyok hajlandó szavazatokat vásárolni.

Így aztán marad hiúság nélkül is a rágódás: hogy fognak rám emlékezni, ha úgy alakul. Helyén való kérdés ez, habár egész életemben azért dolgoztam, arra törekedtem, s az tűnt a legfontosabbnak, hogy legjelentősebb emlék az legyen rólam, hogy én voltam a „Sallai gyerekek“ apja. Mégis örülnék, ha maradna valami emléke annak, hogy ténykedtem, itt Túrkevén, szülővárosomban, felmenőim otthonában. Örülnék, ha maradna valami ezután az időszak után, amikor alig néhány tucatnyi emberrel azért keltenünk fel nap mint nap, hogy jobb hely legyen Túrkeve, valamennyiünknek. Biztos volt, hogy valamiben hibáztam, de jót akartam mindenkor a döntéseimmel a városnak, soha nem valami ellen, hanem valamiért, s végül talán sikerült is néhány területen eredményeket is elérni, s talán sikerül valamit itt hagyni, ha esetleg úgy is dönt a város, hogy más folytassa.

„A nép szava, Isten szava“ - tartja a mondás, s ezzel a gondolattal kezdtem egy hónapja a kampányomat, és ezzel is zárom most. Épp ezért megbékéléssel, nyugalommal várom a holnapot, a kampányt immár ezennel befejezem. Elfogadom, bármi lesz, mert már rég magamévá tettem Fekete István „Gyeplő nélkül“ c. könyvében írt hitvallását: „A Sors útját keresztezni ostobaság, Isten akaratát nem akarni bűn.“ Ezt a megbékélésre való készséget, ezt az elfogadásra való képességet kívánom politikai ellenfeleimnek is, ha úgy alakul, hogy szükségük lenne rá.

Nem fordult még elő az elmúlt évtizedekben, hogy sikerüljön úgy megosztani a helyi közösséget, hogy mindössze két polgármesterjelölt legyen. Előttem csaknem 60 évig túrkevei származású, redemptus felmenőkkel rendelkező nem ült a polgármesteri székben, és a rendszerváltás óta egyedül dr. Szabó Zoltán nem pedagógus volt rajtam kívül, a város élén. Mint arról szó esett a kampányban: 1998 óta regnáló polgármestert nem választott újra a város, tehát 26 éve nem fordult elő az sem, hogy hivatalban lévő polgármester nyerjen.

Ez van tehát, innen indulunk, s majd látjuk, hogy mit hoz a holnap, habár az igazat megvallva bizakodó vagyok, s hiszek a józan ész diadalában.

Nehéz hónap van mögöttünk, többen nagyon sokat dolgoztunk a kampányban, mindennapi munkánk mellett, s mindenkinek mindent nagyon köszönök! Köszönöm az aláírásgyűjtést, a „titkos“, tudtom nélkül történt mozgósításokat, a lelkes egyéni akciókat, a néma kampányt, a kiadvány/beszámoló tördelését, a Facebook megosztásokat, a biztató szavakat - szóval, mindent őszintén köszönök! Mai napon azt nyugtázom: megtettük amit megtehettünk, és majd látjuk, hogy mi lesz. Nem hiszem, hogy több szórólapon, vagy plakáton múlna a dolog. Innentől tehát már nincs a kezünkben az eredmény befolyása, innentől a választók kezében van, innentől a választók akaratán múlik minden. Elmennek-e szavazni, s akarják-e a folytatást.

Lesz, ami lesz, de akkor is úgy érzem: megérte. Tudom, hogy egy rakat olyan dolgot hagyok magam mögött, amiről hiszem: csak így készülhetett el. Egy halom olyan dolgot, amitől jobb lett, szebb, lett, újabb lett valami. Ami elkészült, ami megújult. S emiatt érzem úgy: lesz, ami lesz holnap, akkor is megérte, mert ezek itt maradnak, ezeket már nem viheti el innen senki - de erről egy hete is írtam, amikor „angyaloknak“ mondtam köszönetet.

Bocsánatot kérve azonban azoktól, akik személyes jelenlétemet igényelnék a holnapi napon, nem szeretnék itthon maradni az urnák mellett és csak tehetetlenül nézni, várni, hogy mi lesz. Mi a fenét tudnék még tenni? A környezetemben többen bírálják döntésem emiatt, jóbarátok is, közvetlen kollégák is, de nem akarok sem a városban cirkálni, sem a hivatalban hírekre várakozni. A döntéseknél nem vagyok kíváncsi a részletekre, s az eredménynél nem akarok sem kárörvendőket, sem éltető gratulálókat. Aki őszintén és szeretettel gratulál, vagy érez együtt velem az esetleges kudarc esetén, az meg tudja tenni akkor is, ha nem vagyok egy itthoni eredményváró bulin. Azt hisznek az ellenlábasaim, amit akarnak, de valójában utálok a középpontban lenni, s ha tehetem, menekülök attól. Éppen ezért pár kollégával, baráttal holnap délelőtt elutazok a szavazások után, és odamegyek, ahol olyan sokszor találtam már békét és nyugalmat az életemben: a Bihar-hegységbe. Egy kis túra jól fog esni az elmúlt hetek őrülete után. Azt gondoltam, megérdemlek két nap nyugalmat, így erre döntöttem. Nem tudok itt maradni, mert tartok a sok embertől, gratulációktól épp úgy, mint a sajnálkozóktól. Lesz, ami lesz az eredmény, többet én már nem tehetek itthon, mert minden csak azon múlik: elmennek-e szavazni az emberek, s ők mit akarnak. Akkor is azt hiszem, hagytunk itt nyomunkat a városban, és aki akarja, látja ezt. Nyomokat hagytunk, jó szándékkal építettünk, tettünk, és erről a kampányban beszámoltam, amennyire tudtam, többet már nem tehetek. Ezek voltak a tények, s az összes többi csak duma ezután is.

Bölcs döntést kívánok holnapra Túrkeve, én a kampányt befejeztem.